Minden alkalommal, mikor sütiről van szó eszembe jut a híres nevezetes napközis piskóta. Szerintem az egyik legfinomabb édesség, ami létezik. Ezt csak az tudja megerősíteni, aki maga is volt napközis. Több helyen is próbálkoztak megvalósítani a “fílinget”, de esélytelenként csúfos kudarcba fulladva vették tudomásul, hogy nem jött össze. Szívás! Aztán szép sorban eszembe jutottak azok a dolgok, amiket csakis a napközisek tudhatnak magukénak. Minden iskolai ünnepkor a gyümölcsleves, rántott hús tört krumplival, ééééés az elmaradhatatlan ivólé. Nagy boldogság volt amikor megláttuk a tálcán a poharakat. A szemfülesebbek megnézték melyik pohárban van 1-2 cl többlet és már vették is magukhoz azt a poharat.  Élénken él emlékeimben a paradicsomos húsgombóc krumplival, ami valahogy mindig finom volt, a borsófőzelékről, és a krumplifőzelékről ne is beszéljünk. Azóta sem ettem olyat.  DE van még egy rejtély amit talán soha nem tudunk meg: a napközis TEA készítése. Talán jobb is. hogy nem tudjuk hogyan, és miből….  Mégis gyötör a kíváncsiság, így ezúton várom minden kedves olvasó receptjét, ami megüti a szintet az általam említett ételekről. Garantáltan kipróbálom őket, és fotókkal bemutatom a nagyérdemű közönségnek!  Amennyiben sütiségem miatt nem járok sikerrel, azt úgy is észreveszitek:)  Szóval ide a receptekkel!

Fantasztikus angoltudásomnak köszönhetően kitudok nyögni annyit, hogy sorry, pardon, és a legfontosabbat: Sorry but I don’t speek english. Mindezekhez megcsillantom mosolyomat, ártatlan tekintetemet és igyekszem menekülőre fogni.  Régen jobban ment, kellő mennyiségű bacardi után bátran filozofáltam az angol barátokkal. Tudásom elkopott, az irodában nem is igazán van igény rá, nagyon extrém mikor meg kellene idegenül szólalnom. Minap betért hozzánk két úriember, az egyikről nagyon hamar kiderült, hogy “dzsoni inglis”, a másiknál erősen bíztam benne, hogy magyar. Annak is tűnt. Bőszen magyaráztam kézzel lábbal, hogy mi merre, hány lépés, mikor elakadtam. Total error.  Még véletlen sem jutott eszembe egy igen fontos szereppel bíró szócska. Emlékemben még aktívan élt az egyik kedvenc angol tanárom tanácsa, -aki szentül hitt benne, hogy megtanít engem külföldiül- hogy próbáljam meg körül írni azt a valamit amit kifejezésre akarok juttatni. Hát nem sikerült. Utolsó mentő ötletként a magyar barátunkhoz fordultam, és kérdő tekintettel kérdeztem tőle:

– Ööööööö segítsen már, hogy van angolul, hogy leltár?

Nem szólalt meg erősen gondolkodóra fogta, de csak rázta a fejét. Gondoltam, ez fasza, vele sem vagyok ki a vízből, azért rákérdeztem mégegyszer:

– Nem tudna segíteni, baromira nem tudom hogy magyarázzam el.

Szemöldöke felvonva nézett, majd diszkréten csak ennyit mondott:

– Pardon, could you repeat it, I don’t understand it………………………

Óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó drága anyám, kérlek valaki segítsen!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Felvezetésként csak annyit, hogy aki ismer tudja milyen süti tudok lenni.                                                                             Ez az alapja a következő beszélgetésünknek Békával, amit egy reklám hadjárat megnézése után tettünk:

Én: – Látod milyen jó bicikliket lehet kapni? Szeretnék egyet.

Békám szeme látványosan kikerekedett,  szemöldöke magasba ívelt, ahogy a következőket kérdezte.

B: – Minek? Mit csinálnál vele? Tudsz Te egyáltalán biciklizni?

Én: -Persze, hogy tudok! Ezzel járnék dolgozni.

Békám, miután kirobbant belőle a nevetés, megölelgetett, megpuszázott, így szólt:

– Angyalkám, hisz még a Lágymányosiig sem érnél el! Amilyen süti vagy már odafelé kivasalnának…

Szép reményeim miszerint majd ily módon járnék dolgozni, egy pillanat alatt szétfoszlott, az alapigazságot elismertem, inkább nem kísértem a sorsom:)

 

 

 

 

 

 

Kétségtelen, hogy a tény miszerint december van, és  állítólag tél már mélyen befészkelte magát a tudatunkba, de valami mégis hiányzik. Az érzés, ami előző évben ilyentájt átjárta az embereket: a karácsony szelleme.  Kicsit morbidnak érzem, hogy a tavasziasan szikrázó  napsütést, időnként karácsonyi dallamok fűszerezik. Rengetegen már most megvannak bolondulva, lavinaként söpörnek át egy-egy bevásárló központon, félelmet nem ismerve törekednek a lehető legjobb ajándék megszerzéséért. Már rég nem arról szól a karácsony, mint régen. Anyagias világunk, és a reklámok hada megtette hatását, a hitelre vásárolt ajándékok tömege félelmetes. Hogy is tudnának ellenállni a csábításnak, hisz a 0%-os kamat, x hónapra bevállalható, jól mutat majd a fenyőfa alatt a többi ajándékkal. Sokan erre a pár napra gyűjtögetnek egy ideje, mert fontos ünnepként tartják számon.Régen a szeretet ünnepe volt, mára szinte sablon. Rohanunk, nagy szatyrokkal  idegesen tolongunk, lökjük fel a másikat, elfelejtve, hogy ez a pár nap más értelemmel bírna, úgy, ahogy a nagykönyvben megvan írva. Lassíts egy kicsit!

Szeretnék változtatni ezen a felfogáson. Gondoltam egy merészet, megvalósításra vár. Mivel egyre nehezebb ajándékot választani, és egyben felülmúlni egy-egy előző ötletet, ezért kitaláltam, hogy felhagyok eme hagyománnyal, és hagyom kibontakozni kreatív énemet. Nem fogok görcsölni, és kapkodni  azon, hogy kinek, és mit.  Eldöntöttem. Szeretteim első sorban általam készített ajándékot fognak kapni.Felhagyok a sablonnal teli világ követésével. Első bátortalan lépésként az adventi koszorú alapot már magam díszítettem fel.  Fontos lenne számomra, ha tudnák mikor ránéznek az ajándékra , hogy szeretettel gondoltam rájuk mikor kitaláltam, hogy nem sajnáltam az időt, és energiát arra, hogy elkészítsem, és benne van szívem, lelkem még ha nem is a legtökéletesebb a kivitelezése. Lehet egy álmot kergetek, mégis kipróbálom.  Mielőtt kilökne magából a társadalom, közlöm, hogy persze lesznek vásárolt ajándékok is, hisz elkerülhetetlen néhány beszerzése:)

Addig is míg nem érkezik el a várva várt nagy nap, a karácsony hangulatát erősítve küldöm nektek ezt a verset:

„Mint szomjazónak a pohár víz
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívetekben legyen Karácsony.”

/Szilágyi Domokos/

Aki még nem tudná:

A kaki négy-nyolc méteres fákon terem, alakja hasonlít egy paradicsomhoz, körülbelül nyolc centiméter átmérőjűek a gyümölcsök, és zöld csészelevelek találhatóak ott, ahol a száron keresztül a fához csatlakozik. Héjának és húsának a színe a pirostól a narancssárgáig minden színárnyalatban pompázhat. Héja a paradicsoméhoz hasonlóan sima, a gyümölcshús pedig üvegesen átlátszó. Íze leginkább a sárgabarackéhoz hasonlít.

Közvetlen szomszédunknak van egy ilyen fája. Minden télen megcsodáljuk gyümölcsét, és évről évre elcsodálkozunk azon, hogy milyen mennyiségben nőnek rajta a számomra meghatározatlan ízű narancsszínben pompázó gombócok. A család egy része szereti, drága Anyukám még valami lekvár félét is igyekezett kreálni belőle. A piaci árát tekintve darabja egy százas, akár még biztos jövedelmet is szerezhetnének belőle így karácsony tájékán. De szomszédunknak a látvány a lényeg, gyönyörűséges kertjük ékeként magasodik a sövény, és kis díszkertjük fölé. Nincs is ezzel semmi gond, egészen addig míg vasárnap a következők nem történtek.  Egy ideje hallottuk, hogy a fürdőben glugyog a víz a wc lehúzásánál, illetve ahogy a lefolyón folyik le a víz. Tisztogattuk, ahogy kellett: Domestos, háztartási sósav, még Mr. Proper  is besegített, a hang mégsem szűnt meg. A probléma elkerülése végett bátyám kihívta a szippantósokat. Szerény véleménye szerint rosszul lejthet a csatorna, majd a tisztítás segít rajta. Hamarosan meg is érkeztek, jellegzetes kocsijukkal,  fényvisszaverős kis mellényükben, és azon nyomban nekikezdtek munkájuknak. Hamar feladták. Az ok igen egyszerű: nem a végtermékeink árasztották el a területet, hanem a Kaki fa gyökere kúszott be alattomosan a csatornába, telepedett meg, és okozott dugulást. Rés volt a pajzson, vagyis a csatorna fal oldalán. Így egy pillanat alatt megtudtuk mitől is hoz ilyen gyönyörűséges termést a  fa. A táptalaj, és a trágya adott, a vízigénnyel sem volt egy percig sem probléma, nőtt mint a bolondgomba. Megoldották a problémát, a gyökereket gondosan eltávolították (hozzáteszem három nagy zsákot töltöttek tele), nem merem leírni mennyiért. A dugulás megszűnt, mindenki boldog, főleg a duguláselhárítók ….:S  A szomszédunknak kevésbé lesz boldog karácsonya, ha benyögjük neki, hogy jó volt a termés, és Mi már tudjuk mi az oka:)

 

A hétvége csak a miénk lesz! Döntöttük el. Sok hete ez az első szombat, mikor is nem dolgoztam. A szezonnak az évvel együtt lassan vége, kezdhetek regenerálódni. A folyamat első lépéseként, egy kis lélekgyógyító vásárlást hoztunk össze. Ennek eredményeként lecseréltem a csízmám (ugyanis a talpa felmondta a szolgálatot), beszereztem egy másik pénztárcát ahelyett amit elloptak, és nem utolsó sorban kaptam egy olyan farmert Békámtól, ami végre kényelmes. Boldogságom tetőpontját az ásványbörze jelentette, ahol megvettem a rég elveszett , -de nagy kedvenc- fülbevalóm mását. Vasárnap kitaláltuk, hogy kinézünk az Ecseri piacra. Nyáron volt egy próbálkozásunk, de a nagy melegnek és a hétköznapnak köszönhetően nem volt nagy durranás. Na de most! A kabátunk alá alattomosan beférkőző, csontighatoló hideggel együtt fogtuk magunkat, és kisétáltunk az “ecserire”. Hihetetlen volt számomra, hogy az a sok kütyü, (fotók, festmények, képeslapok, bútorok, szőnyegek, érmék, csízmák, kabátok, kitűzők, ékszerek, szobrok és még sorolhatnám bőven a listát)  amik egynéhány ember számára csak a lomot, és a kacatot jelentik, az másnak kincset, megélhetést és felelevenített emlékeket jelent. Van  egy varázsa a helynek. A régi vitézi, katonai rangok, fotográfiák, ruhák ha mesélni tudnának… Szívesen meghallgatnám. Találtam olyan könyvet, folyóiratot, ami megmosolyogtatott, ugyanis gyerekkoromat juttatták eszembe, ilyen volt a Hahota, Füles, és Béka számára a Galaktika réges régi évfolyamának egy-egy ütött-kopott példánya. Kedvenceim közé tartozik a régi képeslapok és több esetben megfakult portré fotók, amin nem tudni kik szerepelnek, hacsak a hátoldalon nem találni valami jegyzetet, mégis megfogják az embert. A hanglemezek, gondosan csakis az eredeti borítókban állnak kusza sorokban, az elsőről Korda Gyuri bácsi, még dús hajkoronával, Klárikával egyetemben mosolyog ránk gondtalanul. Kicsi bódékban még több kincs bújik meg, a bútorok, dísztárgyak, festmények szövevényes összevisszaságában emlék fakasztó dolgok várnak ránk. Nagyanyó házából ismerős bútorokon húztam végig a tenyerem, a kétajtós szekrények a múlt illatát árasztották, a molyírtó ismert szaga beleívódott a hosszú évtizedek használata alatt. Volt amiről nem tudtuk eldönteni, hogy eredeti lehet vagy csak egy ügyesen megkoptatott utánzatot próbáltak eladni. Volt egy-két olyan tárgy, ami talán megrémisztett. Az eredetük, mint előzőleg említettem kétséges, egy horogkeresztes karszalag, mellette egy német egyenruha. Nem akartam tudni az igazat. Viszont  találtam Én is valamit, egy régi fotót. Kislány és anyukája. Barnás,  de még néhol színes részekkel mosolyognak  felénk, a hátoldalán töltőtollal, kalligrafikus betükkel egy üzenet Osztrogonácki Mártának:

KedvesMárta                                                                                                                                                                                                                                                                      Leveledet megkaptam nagyon örülök neki a Tecus is irjon nekem aztán én is irok neki                                                                                                                  Csokol Magdus”                                

Nagyon tetszett, így megvettük, most már itthon, egy keretből figyeli a XXI. századunk.                                                                                                               A sok- sok holmi közt azért bőven megbújt néhány haszontalan, vagyis csak számomra tűnt annak, másnak biztos fontos volt valamikor, vagy egy kis szerencsével lesz majd valakinek. Körutunkat a hideg törte meg. Határozottan fáztunk, így elindultunk haza. A forró tea kortyolgatása közben mindketten egyetértettünk abban, hogy amint kicsit jobb idő lesz, egy hétvégi napon ismét ellátogatunk az “ecserire”, jobban szemügyre vesszük a múlt megmaradt hagyatékát.

Teleregénybe illő módon lassan, de biztosan tragikomédiává válik történetem a lopás után.

Egy kedves blogger társunk hívta fel b. figyelmünket, hogy érdemes lenne meglátogatnom a KIMISZ által üzemeltetett Áldozatsegítő Szolgálatot. Információk szerint, esetemben tudnának segíteni a papírok beszerzésében. Jónak találtam az ötletet, hiszen rajtam kívül álló okok miatt szükséges az új dokumentumok igénylése, igazságtalannak tartanám, ha emiatt fizetnem kellene értük.  Meglátogattam a nevezett hivatalt. Első benyomásom alapján átfutott az agyamon, mit is keresek ott, hiszen megjelenésem és illemtudó köszönésem nem sokban zavarta az ott lévő recepcióst. Hárman várakoztunk már, látszólag türelmesen mikor felnézett papírjaiból és érdeklődött ottlétem célja felől. Közlendőm után felkerült a nevem egy listára, és várakozó pozícióba ültettek. A további ügymenet kellemes meglepetésként ért. Több ügyintéző is foglalkozott a megjelentekkel. Kedvesen, mosolygósan és látszólag valódi figyelemmel és érdeklődéssel  a különféle életsorsok iránt. Néhány ügyfelükön látszódott, hogy valóban megrágta és kiköpte az élet őket, de bíznak még benne, hogy itt segítségre lelnek.  Nevemet szólította egy idősebb hölgy, akinek elővezettem rövid történetemet. Annyit kértem, hogy a papírjaim intézésében segítsenek. Pozitív visszajelzést kaptam, még egy rendőrségi papírra van szükség amit bekérnek, és majd hívnak. Itt követtem el azt a hibát, hogy megkérdeztem, hogy is tudnám meggyorsítani a folyamatot. A kérdést jogosnak tartottam, hiszen az információk szerint lehet 1-2 nap, de akár 7-8 is, hogy a “robotzsaruból” vagyis a rendőrség számítógépes rendszeréből elővarázsolják  a szükséges igazolást. Másnap elmentem a IX. kerületi rendőrségre, hogy beszerezzem a papírt. Megálltam, nézelődtem, sehol egy automata ahol parkolójegyhez juthatnék. Megnéztem, más autóknál, náluk sem volt a szélvédőn cetli. Bejelentkeztem a portán, elmondtam mit szeretnék, amikor diszkréten közölte az őr, hogy a jegyzőkönyvvel is csak a felébe kerül, miért nem jó az? Tényekben közöltem, mivel nem tudok pénzt felvenni kártya és okmány hiányában, így azt sem fogom tudni kifizetni, hacsak valaki meg nem szponzorál, DE mivel ellopták a dolgaimat, nem is vagyok hajlandó elfogadni a családtól a pénzt, mivel nem tehetek róla. Úgy gondolom fizetem a  járulékos ktg-et minden hónapban rendesen, így igazán tehet ennyit értem kicsiny országunk bürokratikus rendszere.  Pár perc telefonálgatás után kaptam az infót, hogy aki ezeket intézi, nem tud fogadni, majd délután. Megköszöntem a segítséget, elköszöntem. Az utcán meglepő kép fogadott, a kocsi körül valaki ténfergett és nagyon nézegette. Odarohantam, majd rádöbbentem, hogy éppen megbüntetnek. A következő párbeszéd zajlott le:

– Megmondaná kérem, hogy hol a francban tudok egyáltalán parkolójegyet szerezni, mikor nem látok sehol automatát? Hogy a nyavalyában büntethetnének meg, ha egyszer nincs is kitéve, hogy  a parkolás fizetésköteles?

– Nézze, Én a parkolóőr vagyok, de látja a túloldalon, ott távolabb, majdnem a sarkon azt a nagy fát?

Elfordítottam a fejem jobbra, szememmel követtem kezének a vonalát és valóban viszonylag messze, de láttam a fát. Rábólintottam, jelezve, észrevételem.

– Na, látja? Az mögött van a parkolóóra….

Köpni, nyelni nem tudtam. Ávágtáztam a túloldalra, és lobogtatva a jegyet rohantam vissza, hátha elkerülhetem a büntit. Sajnos a piros zacskó már ott figyelt a szélvédőn. Intézhetem azt is.  Péntekre kezemben tarthattam az igazolást. Még egy utamba, és nagyságrendileg másfél órámba került, de már nem érdekel, az a lényeg, hogy megszereztem:) A következő tortúrát az okmányiroda, az OEP és a NAV fogja jelenteni, de a már egy másik történet lesz.

Történetünk 2011.11.09-én reggel fél nyolc után pár perccel kezdődött.                                                                                               Valóságos, hisz Én voltam a főszereplője.                                                                                                                                                              Helyszín: Illatos út, Gubacsi út kereszteződés, piros lámpa. Cselekményünk igen egyszerű és ütős. Míg vártam a felszabadító zöld lámpára, a szemfüles baseball sapkás mellékszereplő kifigyeli, hogy egymagam, bekötve ülök a kocsiban. A táskám, kabátommal egyetemben az anyósülésen egymáson pihent. Szemem sarkából lettem figyelmes a mozgásra. Rossz érzés kerített hatalmába, ahogy kinyitotta az ajtót és benézett. Egy pillanat alatt felnyalábolt mindent az  űlésről. Mivel a táskám füle a könyöklőre volt akasztva, nem tudta elsőre kirántani a kincseket. Hirtelen akartam két kézzel utána kapni, de a biztonsági öv megakasztott a mozdulatban, csak a jobb kezemmel tudtam rámarkolni a tulajdonomat képező kupacra. Szemében döbbenet, és a felismerés, hogy nem sikerült elsőre. Elkezdte rángatni, így a táska füle levált az akadályt képező könyöklőről. Ekkor már nem tudtam tartani, kitépte a kezemből. A lendület ahogy erőnek erejével kirántotta vitte magával, megtántorodott és seggre esett. Torkom szakattából ordítottam segítségért. Mindhiába. Hazánk hős férfiai akik mögöttem álltak. A kocsi biztonságos melegéből nézték végig a műsort az első sorból. Épp, hogy popcornt és colat nem szürcsöltek hozzá. Míg gyorsan felugrott a tolvaj, átfutott az agyamon mit is tehetnék. Kiszállok ,és utána iramodok. Valójában nem mertem, féltem. Féltem attól, hogy még a kocsit is elviszik, ha kipattanok belőle, vagy ahogy berohant a gettóba, és futok utána a haverjai kapnak el.  Elrohant mindenemmel. Végignéztem, és nem tettem semmit ellene. Sírva fakadtam, kiszálltam az autóból, már zokogtam, hogy valaki segítsen, hívják a rendőröket. Akkor fogtam fel a valóságot, mikor magamra maradtam, és az autósok sorban kerültek ki. Döbbenet ült ki az arcomra, hogy úgy otthagyott mindenki, mint ahogy eb a szarát. SENKI SEM SEGÍTETT, még csak azt sem kérdezték meg, hogy rendben vagyok-e. Rendőrt sem hívott senki. Ezúton kívánok nekik hasonló élményekben gazdag pillanatokat, és az általuk nyújtott segítő kezeket. Remegve szálltam vissza  a kocsiba, behajtottam egy telepre, kértem egy telefont és kihívtam a rendőröket. A járőrök segítettek, elkisértek a kapitányságra, a többit tőmondatokban osztanám meg veletek: Jegyzőkönyv, bankkártya letiltás, sztk látlelet (kb három órát vett igénybe), zárcsere, telefonszám visszaszerzése, vissza a helyszíre, Békám hátha megtalál valami  okmányt, amit eldobálhatott a tettes útközben. Semmim sem lett meg.  Ezúton közlöm a világgal, hogy IGEN egy cigány volt aki kirabolt, egy azok közül akiket igen nagyon kell támogatnunk, mert szerencsétleneknek kitaszítottak és elnyomottak. Remélem azért aki ismer az érzi a megvetés és a gúny hangsúlyát soraimban. Aki pedig úgy gondolja, hogy nincs jogom hozzá, hogy így nyilatkozzak annak üzenem: Vegyenek magukhoz egy-egy roma családot és beszélgessünk a tapasztalatokról pár hét múlva, amikor is már szétlopták mindenét, a lányát megbecstelenítették, a fiát lopni tanítják, és nem utolsó sorban már lelakták és összeszarták a lakását. A fehér hollók a kivételt képviselik, biztos van ilyen is.

Ezúton köszönöm a barátaimnak és a családom azon részének akik nem azt vágták a fejemhez:  “Én ezt megmondtam”, hogy gondoltak rám és felajánlották segítségüket a bajban.

Jó ideje autóval járok dolgozni. Kényelmesebb, általában gyorsabb és nem kések le róla. Beszállok, indítok, hallgatom közben a rádiót és egyszer oda is érek ahová indulok. Úgy alakult, hogy pénteken BKV-val indultam utamra. A busz tömve volt, a villamosok kevésbé. A kicsit több mint egy óra utazásom során volt időm figyelni az embereket. Tízből hatan végig telefonálták az utat, ketten, vagy hárman zenét hallgattak, néhány ember pedig egymással volt elfoglalva. Keveredtek a történetek, kivel mi történt, melyik kollégájával van problémája, vagy mit fog főzni vacsorára. A fiatalok nagy része az esti bulit szervezte, míg az Iphone-ok, Ipod-ok, MP akárhányasok, ontották magukból a keveredett zenestílusok moraját. Zajlott az élet, és Én csak figyeltem.   Még fél nyolc sincs, de az aktív BKV-s társadalom küzd a buszra való feljutásért. Időnként felmordulnak, diszkréten elfordulnak, beletemeik magukat elgondolt világukba, míg célpontjukhoz nem jutnak. Van aki már korán reggel húzza maga után a tízdekás szagát, köhögnek  a  hajunkba, mások csupán csendben várják a leszállás pillanatát. Egy dolog volt ami hiányzott: nem láttam könyvet, vagy újságot olvasót. Régen mikor aktívan utaztam busszal, metróval, villamossal, állandó jelleggel figyelt egy könyv a táskámban. Az évek alatt  több könyvet is sikeresen kiolvastam ezzel a technikával. Jó időtöltésnek bizonyult, szórakozás közben gyorsabban telt az idő. Mi változott meg azóta? A technika vívmányainak köszönhető, vagy nincs igény rá, vagy mindent neten olvasnak el, talán már nem divat? Ezen gondolkodtam, míg be nem értem  a munkahelyemre. Késöbb míg ezen gondolkodtam, a sors fintoraként vettem csak észre, hogy Én magam, sem tettem semmit az ügy érdekében, egy sort sem olvastam. Akárcsak sokan mások, droidként közlekedtem:(

Minap olvastam a pereces tv hivatalos honlapján, hogy szupernagyi kerestetik, aki a következőkkel bír:

Ismersz olyan nagymamát – esetleg te vagy az -, aki otthon van a házi praktikák világában? Tudja, hogyan lesznek hófehérek és pihe-puhák a ruhák, milyen fortélyokkal űzhetők el pillanatok alatt a kártevők a lakásból, és hogy hogyan lehet a vízkőtől és a szagoktól is könnyen megszabadulni? Aki otthon van a konyhában, tudja, mitől lesz hatalmas a kelt kalács, emellett beszédes, jó kedélyű, szót ért a fiatalokkal

 

Nem kellett sokáig gondolkodnom, hisz Én is tudok olyat, nem más Ő, mint: Teri Mama! Őt imádjuk, és már unokái is vannak, szóval vérbeli nagymama. Nincs olyan folt, vagy kihívás a lakás bármely pontján amire ne tudna megoldást. Szöszök, vízkő,fű, rozsda, egyebek.  Nem kérdés, pillanatok alatt jajj, az oda nem illő dolgoknak. Unokaöcséim nem tudnak olyan foltot összeszedni, amit Mama el nem tüntetetne egy gyors mozdulattal. Makacsabb eseteknél hoszabb az átfutási idő, míg távozásra nem bírja az oda nem valót. A fürdőszoba szentélyében bújnak meg dolgos kezének társai, tisztítószerek, kefék és egyéb kellékei. Nem csak saját portájára figyel, a család összes mosógépe, köszönhetően a tőle kapott mosógolyótól és mágnes labdától, szép és fényes. Kreatív és ötletes, a karácsonyi díszítéseket is maga intézi el. Koszorúk, gyertyák, szalagok, hópehely spray-k  darabjai díszítik ilyenkor a lakás összes pontját, de az eredmény szemet gyönyörködtető, az asztalokon az Ő díszei mosolyognak . Nincs olyan amit ne tudnák tőle kérni, ami ne lenne tartalékban. Titkos polcokról varázsolja elő a szükséges kellékeket, a hiánypótlást, vagy ami éppen kell. Télire is készül minden évben, pincében bújtatja a lekváros, és savanyúságos üvegeket. A fagyasztó sem marad üres, nyáron beszerzett finomságok ízeit télen is imádhatjuk.Húsok, zöldségek bezacskózva, címkézve várják a pillanatot, hogy napvilágra kerüljenek. Igaz a magas kalács és egyéb kényes sütik receptjével vannak némi problémái, de hát az apró malőrrel senki nem törődik:). Mama nem sokat teketóriázik megoldja máshogy, bögrés süti a titka, diós, meggyes, mákos, gyorsan elkészíti. Mama egy örök túlélő minden tiszteletem övé, 60 évesen aktívan tanult és álmait sikeresen valósította meg.  Tisztelem, csodálom, szeretem és minden egyes alkalommal ámulok, és bámulok hogy is csinálja ezt az egészet. Biztos vagyok benne, ha lenne kalapja a nyuszi mellett még ezer más dolgot varázsolna elő belőle, sokkal többet, mint azt egy bűvész valaha remélheti. Aktívsága határtalan, kis pihenő délután, majd egy kávé és cigi, és mehet minden tovább. Időnként nem úgy jön össze minden mint elgondolta, de mint tudjuk: Isten rendez, mi eljátsszuk.  Teri Mamát mindenki bírja, nem tudok olyan embert aki rosszat mondana róla. Igaz kicsit szétszórt, néha süti, de ezek az apróságokkal mosolyogtatja meg a család tagjait. Örök sztorizgatásoknak ad alapot, emlegetésükkor a nevetéstől könnyünk kicsordul. Ő is mosolyog rajta és csak nézi a családot, remélem büszke ránk, hisz az életben tőle jó leckéket kaptunk. A szívében mindenki kényelmesen elfér, nincs kivételezés, egyformán érezzük a szeretetét. Néha csak lesünk mit meg nem tesz. A kalandparkban nem csak unoka kisérőként van jelen. Hiába fáj néhány porcikája, már nem egyszer becsületesen végigküzdötte az összes pályát. Nem ragoznám tovább, nekünk Ő a Szupernagyi, akit még nagyon sokáig szeretnénk szeretni!